Az űrhajók felvágott oldalából emésztetlen ételként fordult ki az embertömeg. Húsz bűzös gyomorból kilencvenezer ember mászott elő. A telepes hajók tíz éve indultak a Földről, de csak most érkeztek meg Láncvilágra. Sirák marsall az indulásnál egy magaslatról figyelte az embertömeget. Akkor a százezer telepes a társadalom peremére szorult emberek végeláthatatlan csordáját jelentette. A tudatlanok végtelen bátorságával vágtak neki az útnak, majd pusztultak ezrével a megérkezésig. Már a berakodás statisztikáiban is több száz embernyi veszteség szerepelt, és Sirák legalább ennyire számított most is, ahogy a dombról lenézett a népére.

Az új világ régi politikusai a Láncvilágról, mint az univerzum kommunikációs központjáról beszéltek. Egy bolygó, ami kapcsolatot teremt a Föld és a kolóniák között. Sirák marsall győztes hadvezér volt az Utolsó Háborúban. A háborúban, mely majdnem az emberi faj kipusztulásához vezetett. Ez volt az a hőstett, amiért a Láncvilág lett Sirák büntetése. Úgy érezte, talán jobb is volt otthagyni a Földet, a politikusok és szajhák képzelt Kánaánját. Önkéntes száműzetésében Ezékiel is követte, de a marsall úgy gondolta, hogy nevelt fiának jobb lett volna a Földön maradnia. Azt azonban nem tudta eldönteni, hogy Ezékiel politikus, vagy szajha lett volna. De Sirákot most nem ez foglalkoztatta, hanem hogy felépítse a tökéletes kolóniát, az elvetélt utópiák summázatát. A felszállás pillanatában még csak abban volt biztos, hogy kevesebb politikus és több szajha lesz a Láncvilágon, azonban a tíz évig tartó út elég hosszú volt ahhoz, hogy megszülessen a tökéletes világ terve.

A túlméretezett hangosítás a netkeresztények miséit megszégyenítő orkánná változtatta az elnyúló „sssz”-t, amit a háború alatt is figyelemfelkeltésként használt. Ezután a marsall beszélni kezdett:

– Megérkeztünk! – A kopasz férfi rövid hatásszünetet tartott, mire előbb pár „Éljen!” és „Úgy van!” hallatszott. Amikor a tömeg felismerte, hogy Sirák egy darabig nem fogja folytatni, vad ovációban tört ki. Bár a marsall megvetette a politikusokat, azt eltanulta tőlük, hogy az egyszavas felkiáltó mondatok mindig elérik a hatást. Az éljenzés hangzavarában elmosolyodott, mikor eszébe jutott egy elnökféle, aki hatalmas tapsot kapott azon felkiáltására, hogy „Mosógééép!”. Ehhez képest a nyilvánvaló „Megérkeztünk!” nem tűnt annyira értelmetlennek. Így hát megismételte, ahogy kezdett elcsendesedni a tömeg. Majd folytatta:

– Ezentúl itt fogtok élni! – erre már valamivel rövidebb éljenzés következett, mintha a tömeg kezdte volna unni a teljesen nyilvánvaló tényeket, amiktől amúgy az életük függött. Szerencsére, az üres ideológiákért ölni és halni tudtak. A marsall rátért a tervre, amitől az emberiség nagyobb boldogságát várta: – Láncvilágon szabadok lehettek. Azt csinálhattok, amit akartok. Nem lesznek politikusok, nem lesznek stricik, sem humánerőforrás-kereskedők. Nem lesznek vallások, nem lesznek számítógépek, nem lesz média, és nem lesz Internet. Istenek se lesznek! – a tömeg csendben maradt. Nekik a szabadság azt jelentette, hogy zavartalanul nézhetik a tévécsatornák ezreit. Sirák tudta, hogy az átláthatatlan ideológiák kora rég elmúlt, és ezeknek az embereknek látványosabb szavak kellenek. Kivette övéből az oldalfegyverét, majd a pár méterre levő tábori asztalra célzott. Meghúzta a ravaszt, és a számítógép szétrobbant. Az egyik kirepülő szilánk a technikus arcába fúródott, így a földön fetrengő férfi némileg rontotta az összképet. A füstölgő számítógép azonban őrjöngő éljenzésre késztette az embereket.

– Nem mondom, hogy… – Sirák marsallban pontosan a harmadik kimondott szó után tudatosult, hogy a tömeg már egy szót se hall a beszédéből, hiszen nincs hangosítás számítógép nélkül. Lemondóan legyintett, majd meghajolt, és elindult le a lejtőn. Le, a számítógéptelenített népe felé. Ezékiel két lépéssel mögötte haladt, de a marsall mégis egyedül volt.


Tizenöt évvel a leszállás után Sirák úgy érezte, hogy hamarosan eljön érte a halál. Teste összeaszott gyümölcsként hevert a dísztelen trónszéken. Pergamenszerű bőre ráfeszült a sima koponyájára. Nyolcvan éves volt és valami ismeretlen láz gyötörte. Kezei tehetetlenül csüngtek a hatalmas gránittömbből faragott szószék karfáin. A trónterem egyetlen dísze egy húszéves forma lány volt. A marsall jobbára ügyet se vetett rá. Hályogos szemével a vele szembe álló fiatal férfi, Ezékiel arcát kutatta, majd megszólalt:

– Miért jöttél? Látni akarod, ahogy meghalok?

– Nem, apám, én… – szabadkozott a negyven körüli fiú, aki egyedül csak a marsalltól félt, viszont tőle egész életében.

– Még nem vagyok szenilis bolond. Nekem nincs fiam. – majd száraz köhögés tört fel Sirák torkából. Mivel fogadott fia nem mert közbeszólni, kis idő múlva az öreg katona összeszedte magát, és folytatta: – Azt hiszed, a nyomomba érhetsz. Én már az Utolsó Háború előtt altábornagy voltam. A háború kovácsolt emberré. Te még azt se tudod, hogy mi az a háború. Megöltem több százmillió embert, és marsall lettem. Majd szabadságot és életet adtam az embereknek. Így váltam istenné. – ekkor egy köhögési roham fojtotta bele a szót. Ezt kihasználva Ezékiel összeszedte a bátorságát, és közbeszólt:

– Csak azt akartam mondani, hogy Láncvilág a vesztébe rohan. Hát nem látod? De egy új vallás születik, ez megmentheti a néped. Egyre több viskón lobog az új hit lila zászlaja. Lehetnél az ő istenük. – Ezékiel még soha nem érzett magában ennyi bátorságot, mint amikor ezt kimondta. A saját szavaitól azonban megrettent, mintha végleg elszakították volna apjától, a gránit szószéken tehetetlenül ülő öregembertől. Ezékiel félve pillantott a megtört aggastyán májfoltos arcára. Az arc nyugodtnak tűnt, de amikor a marsall előre hanyatlott, és vékony nyálcsík indult a szája sarkából, a fiú egy pillanatig azt hitte, hogy nevelőapja meghalt.

Az addig mozdulatlan rabszolgalány letörölte a nyálat Sirák arcáról, és gyengéden betakarta egy nagy pléddel. Ezékiel hátat fordított, és köszönés nélkül távozott a trónteremből. Homlokán összetapadtak fekete hajtincsei a nedves melegtől. A marsall tornyát elhagyva Vétör városának utcájára lépett. A várost a telepes hajók darabjaiból kezdték építeni. A leszállás helye nem tűnt a legszerencsésebbnek, hiszen az egy-két földi hónapig tartó fülledt, nedves nyarat leszámítva, kegyetlen tél volt a bolygó ezen részén. Ezékiel már többször próbálta rávenni a marsallt, hogy költöztessék a bolygó fővárosát délre, a hegyeken túlra. Abban a régióban az időjárás jóval mérsékeltebb volt, ezért a termőterületek jó része amúgy is ott volt. A kegyetlen melegben most is az apja makacsságára gondolt, miközben eleredt az eső.

Ezékiel szerette az esőt. Még akkor is, ha a város koszos utcáin vöröses sár folyt. A fiú már megszokta a sarat. Csakúgy, mint az út melletti árusokat. Némelyik péksüteményt árult, némelyik a testét. Most azonban egyik portékára sem volt kedve. Megállt egy hajtóműgondolából kialakított kocsma előtt. A kocsma tetején levő légvédelmi rakétavető oldalába valaki lyukat fúrt. Ebből lógott ki a hatalmas lila abrosz.

Ezékiel a rongyos terítő alsó csücske alatt belépett az ivóba. A kocsma békés volt, csak néhány férfi verekedett a sarokban. Négy közülük részeg volt, egy pedig bolond. A kövér, mongoloid csapos nem is kérdezett semmit, csak elhúzta az egyik falnak támasztott hűtőt. A nem túl jól álcázott nyílás mögött füstös szoba tárult fel. Bent egy lány ült, és egy különös, hosszú fémszárú pipát szívott. A fejét fedő lila kendőt leszámítva teljesen meztelen volt. Érdes hangon kiszólt a füstből:

– Ki vagy?

– Ezékiel. Gondolkoztam azon, amit mondtál. Apám…

– Nem is az apád – vágott közbe a lány, és úgy tűnt, mintha megváltozott volna a hangszíne.

– Akkor Sirák marsall. Az a lényeg, hogy elzárt minket a világtól. Tönkretette a vallásokat, elvette a szórakozást, nincs tévé és nincs Internet. Még egy nyamvadt újság sincs. Pedig volt kétezer ember, akinek a feladata a média kialakítása lett volna. Legtöbbjüket megölette. A többiek félnek, vagy túl öregek. Miféle szabadság ez? Miféle civilizáció? Az emberek annyira unatkoznak, hogy egymást ölik, és a halálra fogadnak. – Ezékiel arca kezdett kipirulni. – Szabadok ezek? Társadalom ez? Egyáltalán fennmaradhat így az emberiség Láncvilágon?

– Nyugodj meg, te segíthetsz rajtuk. Csak bírd elviselni az igazságot. Megkérdezem tehát: megiszod-e a pohárt, amelyet én megiszom? Megkeresztelkedsz azzal a keresztséggel, a mellyel én megkeresztelkedtem? – a lány egyet szívott a pipájából, majd gyufát vett elő, és meggyújtotta a tüzet a szoba ellentétes oldalán levő fal melletti kályhaszerű tákolmányban. A kályha tetejét egy hatalmas, foltozott üst foglalta el. A lány az üsttel törődött, hiszen Ezékiel válasza amúgy is nyilvánvaló volt. Pár perc múlva egy automatából jeges teát adott a férfinak, és egy mikroprocesszor-darabot. Ezékiel mohón kiitta a poharat, majd érezte, ahogy az apró fémtárgy is lecsúszik a torkán. Itt már nem volt szükség szavakra, a profán szertartás magasztossá tette a pillanatot.

Ezékiel ledobálta a ruháit, és a hátára feküdt a kocsma padlójául szolgáló lemezen. Nem tudott rájönni, hogy milyen igazság lehet, amit el kell majd viselnie, de ahogy az üst tartalma végigömlött a testén, már semmi sem számított. A sűrű sárvörös folyadék nem tűnt forrónak, a rövid ideig tartó melegítés éppen csak érződött rajta. Közben a lány egy furcsa nyelven mondott pár rövid mondatot. Majd a szavak lassan újra értelmes mondatokká álltak össze:

– Láncvilág mocsarainak vérvörös vizétől új istenné válsz. Megkérdem tehát: „ki leszel?” – fejezte be, talán túlzott szertartásossággal.

– És lészen néktek Ezékiel, az Úr Isten. – A lánynak láthatóan tetszettek a szavak, habár ezt valamikor nagyon régen és nagyon messze egy másik Ezékiel mondta. Viszont akkor és ott úgy hangzott, hogy „És lészen néktek Ezékiel csodajelül: a mint ő cselekedett, egészen úgy cselekesztek ti is, mikor ez eljő; és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr Isten.”


Aznap este Vétör legmagasabb tornyának kupolájában ketten álltak, kéz a kézben. A lány, akit senki sem ismert igazán és Láncvilág új, lilaruhás istene. Ezékiel istenként a lehető legnagyobb tettére készült. Bekapcsolni a számítógépet. Nem akármilyen gép volt ez, hanem a rádiótorony szervere. Szerencsére a marsall a számítógépeket nem pusztította el, csak a technikusok egy részét. Elég volt végezni a civilizáció működtetőivel. Ezékiel ujjával végigsimított a gép lezárt fedelén. Kinyitotta az apró ajtót, és így láthatóvá vált a bekapcsoló gomb. Egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, majd erőteljesen megnyomta a nagy, szürke gombot. Hallották, amint a hűtésrendszer beindul, majd egy képernyő villogni kezdett. Mintha az újjászülető tömegmédia legfontosabb kliséjét akarná bemutatni, Ezékiel szenvedélyesen megcsókolta a lányt. Mire szétváltak, a gép operációs rendszere is elindult. A számítógép istene a lányhoz fordult:

– Mi legyen az első dolog? Lépjünk kapcsolatba a Földdel?

– Ne, inkább nézzük meg a telepesek listáját – mosolyodott el a lány.

– Mi van vele?

– Meg tudsz benne keresni engem? – a lány mosolya még szélesebb lett.

– Persze. Tedd ide az ujjad, minden telepes DNS mintája benne van az adatbázisban, pillanatokon belül mindent fogunk tudni rólad. – Ezékiel is mosolygott. Az új Internet korának új isteneként büszke volt mindenre, ami számítógépekhez kapcsolódott. A lány rátette az ujját az ezüstszínű lapkára. Egy pillanat múlva Ezékiel már tudta az igazságot:

– Ez lehetetlen. Nem vagy benne az adatbázisban. Nem is vagy ember. Te egy mesterséges intelligencia, egy robot vagy. – Ezékiel döbbenete éles kontrasztot alkotott a lány széles mosolyával és valószínűtlenül fehér fogaival. A robot az érintőképernyőhöz hajolt, és az ujjának szinte erotikus játékával Ezékielt is kitörölte a listából.

Új weboldalt szeretnél? Ajánljuk az Elistaria weboldal készítés projektet. Ez nem sci-fi, tényleg jövőbe mutató technológia!